Érdekes dolog történt a minap. Éppen befejeztük a szokásos kedd délelőtti Hot Iron órámat az Oxygen Fay-ban, és mint ahogy általában, nem széledtünk szanaszét azonnal, hanem ilyenkor még akikről tudom, hogy fáj, vagy fájt valamilyük, meg szoktam kérdezni tőlük, hogy hogy vannak, esetleg adok nekik valamilyen "atyai jótanácsot" vagy instrukciót az órán látottak alapján, hogy szerintem, mire kellene odafigyelniük, de sokszor az is előfordul, hogy ők bombáznak kérdésekkel, vagy akár megosztják velem a fejlődésük örömét, és persze mindezeken túl az igazi keménymaggal valahogy mindig ottfelejtjük magunkat csak úgy, beszélgetni még egy kicsit. Általában megvárják amíg elpakolom a cuccaimat és együtt indulunk ki a teremből, de rendszerint kábé állóra lassítunk az ajtóban, kibeszélni mindazt, amibe mondjuk, óra előtt belefolytunk, de az órakezdés félbeszakította az eszmecserénket, vagy egyszerűen az óra lendületében nem volt rá alkalmunk vagy éppen szuflánk végére érni a témának.
Mivel rohamosan közeledik a barátnőm születésnapja, arra gondoltam, hogy elvinném őt valami frankó helyre, kiengedni kicsit a gőzt, de mivel az utóbbi éveket külföldön töltöttük, nem igazán ismerem a fővárosi felhozatalt, úgyhogy feldobtam a kérdést, hogy "Ki, hova jár szórakozni?", remélve, hogy valamelyikük majd ellát egy használható ajánlással, de ők egymásra néztek, és szinte majdnem egyszerre rávágták, hogy:
"Mi? Ide."
- és ez komolyan elgondolkodtatott, mert tudom, hogy ezt - ők is, és rajtuk kívül még sokan mások, és persze nem csak az én csoportjaimban -, valóban így is érzik.
Pont úgy, mint ahogyan annak idején a Pál utcai fiúknak a "grund", vagy nekem és gyermekkori barátaimnak a háztömbök közti lepukkadt focipálya, nekik tényleg mondjuk éppen az Oxygen Fay a kedvenc játszóterük, ahová nem csak izzadni, erősödni, vagy fogyni, de kikapcsolódni, zenét hallgatni, nevetni, azaz a szó legszorosabb ételmében véve "szórakozni" járnak nap mint nap.
Felnőtt emberek, akik reggel már úgy ébrednek, vagy éppen az egész munkanapjukat fejben arra várva töltik, hogy végre ledobhassák a kiskosztümöt, vagy az öltönyt - és ezekkel a felnőttes jelmezekkel együtt talán minden gondjukat - átvehessék a "játszóruhájukat", majd beléphessenek a terembe, birtokba vehessék azt a bizonyos grundot, ahol mindenki egyenlő, és egy kicsit talán másmilyen is, mint a mindennapokban, ahol szól a zene, és ők egy-két órán keresztül semmi mással nem foglalkoznak majd, csak saját magukkal, és persze a játszótársaikkal, és hogy bármilyen hangulatban lesznek is éppen, az edzés végére biztosan elfáradnak majd, ugyanakkor felszabadultak is lesznek, sőt talán boldogok.
Paradoxon, hogy az ember éppen egy fárasztó edzés végére érezze magát erősebbnek, de általános tapasztalat, hogy ez az érzés nemcsak hogy létezik, de kifejezetten jellemző például a csoportos órákra járók körében, hiszen az ember társas lény, ezért természetes igénye a közösségi lét, és napjainkban, amikor is nagyon helyesen, végre az egészséges életmód térhódítása zajlik, keresve sem találhatnánk jobb teret egy közösség számára, mint egy edzőterem.
Persze minden ember egyszerre több közösségnek is tagja lehet, és nyilván hiú remény lenne abban a hitben ringatnom magam, hogy például a mi kis Oxy-s Hot Iron-os csapatunk, minden résztvevő számára maga a Paradicsom, de azért tudom, hogy nemcsak a sportban megszokott  rivalizálás van jelen a tagok között az órákon, hanem a szeretet is, mert érzem, mert látom a szemeikben, ahogy néha egymást segítik, támogatják, vagy noszogatják. Pont úgy, ahogyan az egységet is érzem bennük, az "együtt minden könnyebb", vagy a "közösen többre vagyunk képesek" gondolatával a mélyben, és engem például ez rak össze, ez épít, ez tölt fel leginkább, hogy ezen alkalmakkor kvázi vezethetek egy ilyen erős, hasznos közösséget, és ezért én végtelenül hálás vagyok...
P. Szabó István / csoportos óra oktató - Prestige Fitness and Wellness / író / blogger