A beszámoló:

Az időjárás kegyeibe fogadta a dobogókői kihívásra készülő kis csapatunkat. Bár az utolsó pillanatig izgulnunk kellett, hogy megússzuk-e eső nélkül a napot és félő volt, hogy a folyamatosan változó időjárási előrejelzés elveszi néhányak kedvét a vállalkozástól, végül ez a félelem alaptalannak bizonyult és a lelkesedés úrrá lett az aggodalmakon. Jó néhány erre irányuló felkészítő óra után már nagyon vártuk, hogy megmérettessünk és kipróbálhassuk, milyen eredményre vezetett a befektetett munka. Minden várakozásomat felülmúlta, hogy végül 18-an vágtunk bele a közös kalandba. Rendkívül heterogén csapat jött össze, eltérő „alapképzettséggel” és gyakorlattal (főleg ami az országúti tekerést illeti) és nem kevésbé eltérő felszereltséggel. A legegyszerűbb, egyszerűségében nagyszerű, esetenként retro fílinget magában hordozó kerékpártól az erős középkategóriáson át a több ezer kilométert megjárt csúcsmodellig minden megtalálható volt a parkolóban. Amiben nem volt különbség, az a szemek csillogása és az elszántság. ????

Az első szakaszon, az Oxygén Fay Wellness és Szentendre között együtt haladt a csapat. Kényelmes túratempóban, 25 km/h átlag körül tekertünk. Már a szentendrei Interspar parkolójában, az első frissítőponton élvezhettük a szponzoroknak és Esztinek köszönhetően – aki bevállalta, hogy autóval végigkísér minket az úton, szó szerint és átvitt értelemben is jelentős terhet levéve a vállunkról – a kihíváshoz nyújtott extra támogatás előnyeit. Elfogytak az első müzliszeletek, a csomagtartóból újratöltöttük a kulacsokat, kicsit kinyújtóztattuk a tagjainkat, igazítottunk kicsit a bringák beállításán és még egy rövid elméleti és gyakorlati oktatás is lezajlott a következő szakaszban már nagyobb jelentőséggel bíró váltásról. 

A Szentendre és Pilisszentkereszt közötti kb 15 km-es szakasz már komolyabb kihívásokat is tartogatott számunkra. Itt már változott az addig teljesen sík terep és több kisebb emelkedő mellett két komolyabb kaptatóval is meg kellett küzdenünk. Ezek természetesen jobban szétzilálták a mezőnyt, így több kisebb csapatra oszlottunk, a nélkül, hogy az egység megbomlott volna. Ahogy előre tudtuk, a bringák közötti különbség erősen árnyalta az erőállapotban és edzettségben is fellelhető különbségeket, de már itt is látszott, hogy eredeti célkitűzésünkhöz híven mindenki arra koncentrált, hogy saját korlátait feszegetve jusson túl az előtte álló nehézségeken, miközben a versengés helyett egymás támogatására törekszünk.

Pilisszentkereszten a helyi cukrászda vendégszeretete mellett ismét nagy hasznát láttuk az autós kíséretnek, Eszti csomagtartójából újabb szeletek és palackok kerültek elő, amelyek a visszatöltést és a legnehezebb szakaszra való felkészülést segítették. Büszke örömmel töltött el, hogy a csapat nagy része úgy döntött, nem elégszik meg azzal az önmagában is szép teljesítménnyel, hogy idáig (f)eljutott és megpróbálkozik az utolsó, legkeményebb szakasszal is. Onnantól kezdve ugyanis még 6 km mászás várt ránk. A korábban megtapasztalt két rövidebb meredek szakaszhoz hasonló emelkedő állt előttünk, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ezen a 6 kilométeren csak elvétve volt egy-egy párszáz méteres kevésbé meredek, vagy „majdnemsík” szakasz, így alig volt lehetőség visszanyugtatni a pulzust, vagy változtatni az áttéten. Akik végül úgy döntöttek, a háttérből támogatják tovább a csapat munkáját és szurkolnak azért, hogy minél többen feljussunk a csúcsra, azoknak sem az elszántságában, vagy felkészültségében volt hiány, inkább csak belátták, hogy a rendelkezésükre álló kerékpár és a stopli nélküli cipő használatával már Pilisszentkereszt meghódításával is legyőzték magukat és elismerést vívtak ki a csapat többi tagjából. 

Végül 14-en vágtunk neki az utolsó szakasznak, hogy aztán büszke örömmel és őszinte elismeréssel pacsizzunk le egymással a hegytetőn, hiszen senki nem adta fel, mindenki végig küzdötte magát ezen a szakaszon is, aki belevágott. Dobogókőn egy picit hosszabban időztünk, az újabb frissítés és nyújtás/nyújtózás mellett kisétáltunk a kilátópontra is és az újabb csapatképek elkészítését követően indultunk csak vissza. Hazafelé egyetlen megállóval számoltunk és Szentendrén, a KFC parkolójában egyesült újra a két nagyobb részre bomló csapat. Voltak ugyanis, akik Dobogókőn, míg mások Szentendrén szerettek volna az energia- és müzliszeleteknél kicsit tartalmasabb ebédet elfogyasztani az utolsó szakasz megtétele előtt. És persze a lejtmenet tempójában is jelentős különbségek voltak, megint csak elsősorban a technikai adottságokban és rutinban és legkevésbé a felkészültségben lévő különbségek okán. Volt, aki a meredekebb szakaszokon 70 km/óra sebesség közelében süvített lefelé, mások visszafogott óvatossággal „csupán” 35-40 km-ig engedték felgyorsulni a gépüket. 

Az utolsó etapot aztán megint egy bolyban tekertük végig és csak azok csatlakoztak le a csapatról, akiknek a hazaútban jelentős kitérőt jelentett volna az Oxygén. A változatosság kedvéért visszafelé más útvonalon és egy kicsit nagyobb tempót diktálva, végül így is majd tucatnyian gördültünk be a Fáy utcai parkolóba. Az utolsó közös képeken picit megfáradt, de a reggelinél semmivel sem kevésbé őszinte mosoly látható mindenki arcán. Ez is jól mutatja, hogy amiért dolgoztunk és amiben bíztunk, az valóra vált, azaz valamennyien egy közös élménnyel gazdagabban indulhattunk hazafelé. És a legtöbben ekkor már azon gondolkodtunk, mikor milyen irányba és milyen távon tegyük meg a következő közös kilométereket. Mert hogy lesz folytatása ennek a közös kalandnak, abban egyetértettünk… Ha nem is hivatalosan de ezzel a nappal az OCFC (Oxygén Cycling Fan Club) megalakult. ???? Folyt. köv. ????